A légi közlekedésben minden percnek jelentősége van: a repülőjáratok pontos indulását és érkezését egy gondosan megtervezett rendszer teszi lehetővé. Ennek egyik kulcseleme a résidő (angolul: slot), vagyis az a 15 perces időablak, amelyen belül a repülőgépnek fel kell szállnia. A rendszer célja, hogy a repülőterek forgalma összehangolt maradjon, a légtérben pedig ne alakuljanak ki torlódások. Az időablakok segítenek elkerülni a felesleges várakozást a levegőben, ezzel biztosítva, hogy a légi közlekedés kiszámíthatóbb és környezetkímélőbb lehet.
A pontos időzítés szabályozza a repülés rendjét
A légi közlekedés egyik legfontosabb szervezőeleme a résidő. A járatok indulását egy előre kijelölt, általában 15 perces időablakhoz igazítják, amelyen belül a felszállásnak meg kell történnie. Ha egy gép – például technikai hiba, csomagkezelési fennakadás vagy későn érkező utas miatt – nem tud ebben az időkeretben elindulni, a személyzetnek új indulási engedélyt kell kérnie. Az új idősáv kijelölése már nem a helyi irányításon múlik: a döntést a központi európai forgalomirányító rendszer hozza meg, amely a kontinens teljes légterének aktuális helyzetét figyelembe véve határozza meg, mikor szállhat fel a gép. Ez biztosítja, hogy a forgalom egyensúlya megmaradjon, és a késések ne gyűrűzzenek tovább a hálózatban. A repülőtéri résidőt a koordinátor adja ki a légitársaságok számára, míg a kontinens szintjén működő légiforgalom-irányítási rendszerben az Eurocontrol szakemberei határozzák meg, mikor indulhat el egy járat úgy, hogy az útvonal és a célállomás is szabad legyen.
A résidők globális szabályozása a Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség (IATA) iránymutatásain alapul, amely egységes elveket határoz meg az időpontok kiosztására, megtartására és visszaadására. Európában az első átfogó szabályozás 1993-ban született, amikor az Európai Közösség az IATA-ajánlások alapján jogszabályban rögzítette a repülőtéri infrastruktúrához való egyenlő és átlátható hozzáférés elvét. A cél az volt, hogy a légitársaságok közötti verseny tisztességesen, a kapacitások optimális kihasználása mellett valósuljon meg.
A történeti jogok őrzik a menetrend folytonosságát
A résidők kiosztása minden menetrendi szezon előtt újraindul, mégis létezik egy alapelv, amely stabilitást visz a folyamatba: ez a történeti jog, más néven történeti résidő vagy 80–20 szabály. A rendszer lényege, hogy ha egy légitársaság a számára kiosztott idősávok legalább nyolcvan százalékát ténylegesen felhasználja egy adott évben, a következő szezonban is megtarthatja ugyanazokat a résidőket. Ha azonban nem teljesíti ezt az arányt, az idősávok visszakerülnek a közös alapba, és más üzemeltetők között osztják szét. Ez az úgynevezett „használd vagy elveszíted” elv.
A történeti jog eredetileg a menetrendek folytonosságát és a kiszámíthatóságot hivatott garantálni, de idővel sajátos piaci hatásokat is kiváltott. A zsúfolt, stratégiai fontosságú repülőtereken előfordul, hogy a légitársaságok veszteségesen is üzemeltetnek járatokat, csupán azért, hogy ne veszítsék el megszerzett idősávjukat. Az ilyen, alig néhány utast szállító úgynevezett „szellemjáratok” jól példázzák, milyen értékes erőforrássá váltak a résidők a globális légiközlekedésben. A történeti jog tehát egyszerre biztosítja a rendszer stabilitását és jelzi a repülőtéri kapacitásokért folytatott verseny élességét.
Nem minden repülőtér igényel résidőt
A résidők alkalmazása csak azokon a repülőtereken szükséges, ahol a forgalom mértéke meghaladja az adott repülőtér kezelhető kapacitását. A nemzetközi gyakorlat szerint a repülőtereket három szintbe sorolják zsúfoltságuk alapján. Az 1-es szintű (Level 1), vagyis nem koordinált repülőtereken nincs szükség résidőre, mivel a forgalom arányban van az elérhető infrastruktúrával. Ezeken a repülőtereken elegendő csupán a repülési terv leadása.
A 2-es szintű (Level 2) repülőtereket részben koordinált kategóriába sorolják. Ezek olyan légikikötők, ahol a kapacitás bizonyos napszakokban vagy szezonokban eléri a felső határt, ezért a forgalmat előzetesen egyeztetni kell. A 3-as szintű (Level 3), vagyis koordinált repülőterek a legforgalmasabb légikikötők közé tartoznak. Ezeken a repülőtereken a felszálláshoz és a leszálláshoz minden járatnak rendelkeznie kell a koordinátor által kiadott, előre meghatározott résidővel. A szabály alól csupán az állami, kényszer- és humanitárius járatok mentesülnek. Magyarországon a budapesti légikikötő a 2-es szintű repülőterek közé sorolható, míg a kisebb forgalmú repülőterek – például Debrecen vagy Hévíz–Balaton – az 1-es szintű kategóriába tartoznak. A világ vezető légikikötői – köztük a londoni, a párizsi vagy a frankfurti – a 3-as szintű, koordinált repülőterek közé tartoznak. Ezeken a zsúfolt repülőtereken a légitársaságok és a koordinátorok szoros együttműködésben, előre meghatározott szabályok szerint tervezik a menetrendet. Az időablakok korlátozott száma miatt az itteni résidők komoly piaci értéket képviselnek.
Az IATA minden évben két nemzetközi résidő-konferenciát szervez, ahol a világ légitársaságai és repülőtéri koordinátorai egyeztetik a következő szezonokra vonatkozó idősávokat. A nyári konferencián (júniusban) a közelgő téli menetrendhez, míg a téli eseményen (november–decemberben) a következő nyári időszakhoz kapcsolódó résidőket osztják ki. Az IATA célja, hogy minden légitársaság a számára legkedvezőbb menetrendi lehetőséget kapja meg a koordinált repülőtereken. A konferenciák hagyománya egészen 1948-ig nyúlik vissza, és mára a nemzetközi légiközlekedés egyik legnagyobb szakmai eseménysorozatává nőtte ki magát, amely a résidő-rendszer jövőjét és működési egyensúlyát is meghatározza.