A légiforgalmi irányításban használt berendezések, eszközök evolúciójára a kezdetektől két tényező hatott: a repülőforgalom dinamikus növekedése és a technológiai fejlődés. Így jutottunk el a terepasztaltól a repülésnyilvántartó szalagokon át a manapság alkalmazott digitalizált rendszerekig. Bejegyzésünkben e fejlődés vonalát igyekszünk megrajzolni.

Az elmúlt évtizedekben, a polgári repülések számának folyamatos bővülésével egyre nagyobb figyelmet igényelt a légi járművek biztonságos elkülönítése, ezzel együtt mind fontosabbá vált mozgásaik pontos előrejelzése és nyilvántartása. A repülésbiztonság megteremtéséhez a légiforgalmi irányítóknak számos információra – a többi között a járatok fel- és leszállási paraméterei, pontos helyzetük, repülési magasságuk és tervezetett útvonaluk ismeretére – van szükségük. Ezek megjelenítésére számos, egymástól rendkívül eltérő módszert alkalmaztak Magyarországon és nemzetközi viszonylatban egyaránt.

Az első magyar eszköz egy különleges terepasztal, az úgynevezett Mirákulum volt, amelytől – ahogy erre a neve is utal – csodát várt kiötlője. Azonban már a kezdetekkor kiderült, hogy nehezen kezelhető (a terepasztalon teleszkópos fémrudakra erősített repülőgépeket kellett tologatni a légifolyosókat jelképező vájatokban), éppen ezért nem is jelentett hatékony megoldást a honi repülések nyilvántartására.

Később a nyugati régiókhoz hasonlóan Magyarországon is bevezették – az irányítók körében csak slejfninek nevezett – repülésnyilvántartó szalagok használatát.

A slejfni olyan adatrögzítő és -megjelenítő eszköz, amely a repülések legfontosabb tervezett és valós információit tartalmazza, ezzel egyszersmind nagy segítséget nyújt a szakszemélyzetnek a szolgálatcserében és a légiforgalmi egységek közötti koordinációban is.

Az első szalagokat még kézzel írták, majd a technika fejlődésével nyomtatott formátumra tértek át. A slejfnihasználat aranyszabálya, hogy a helyi körülményeknek megfelelően a szalagoknak egységesnek kell lenniük – a rajtuk szereplő kódoknak vagy jeleknek a légiforgalmi szolgálat minden tagja számára ugyanazt kell jelenteniük. A gyakorlatban nemcsak a szalagokra írt szövegnek van jelentősége, hanem számos egyéb tényezőnek is. A gépek sorrendjét például az mutatja meg, hogy a slejfniket miként helyezik el egymáshoz viszonyítva, függőlegesen. Ugyanakkor más-más színű tokba kerülnek a repülőtérről induló vagy érkező, illetve a légtéren átrepülő légi járművek nyilvántartószalagjai.

A digitalizáció térnyerésével és a légi forgalom növekedésével, komplexebbé válásával sok repülőtéren, irányítóteremben cserélték le a nyomtatott szalagokat digitális nyilvántartásra. Ennek legfőbb oka, hogy a forgalmas légikikötőkben és légterekben az információk folyamatosan változnak, a digitális nyilvántartás kezelése pedig jóval hatékonyabb és gyorsabb. Emellett a papíralapú nyilvántartószalagok mérete jelentősen korlátoz: a körülbelül két ujjnyi magas és tenyérnyi széles slejfnikre nehéz is lenne annyi adatot feljegyezni.

A HungaroControl 21 évvel ezelőtt tért át a repülésnyilvántartó szalagok használatáról a digitális megoldásokra. Kezdetben a digitális verzió a papíralapú slejfnihez hasonló formátumú volt, de az irányítók hamar felismerték az elektronikus megjelenítésben rejlő korlátlan lehetőséget.

Napjainkban a hazai légiforgalmi szolgálat világszínvonalú irányító- és tájékoztató rendszerének, a MATIAS-nak köszönhetően a szakemberek jóval nagyobb adathalmazt láthatnak maguk előtt, mint korábban, a slejfnik idejében. Emellett a digitalizációnak köszönhetően a HungaroControl irányító egységei közötti és a szomszédos országok légiforgalmi szolgálataival folytatott koordináció és a légi járművek átadás-átvétele is sokkal hatékonyabbá, biztonságosabbá vált.

A digitális eszközök térnyerése ellenére a nyilvántartási rendszerek országonként továbbra is eltérhetnek, hiszen van olyan repülőtér, ahol a forgalomból adódóan nem indokolt a digitális repülésnyilvántartás bevezetése, így továbbra is nyomtatott és/vagy kézzel írott slejfnik segítségével dolgozzák fel az információkat.